2025. szeptember 5-én, hosszan tartó betegség után elhunyt Kiss Sándor, a magyar és
nemzetközi romanisztika kiemelkedő alakja, az ELTE és a Debreceni Egyetem
Bölcsészettudományi Karának nyugalmazott docense.
Miskolcon született 1941-ben. Középiskolai tanulmányait a miskolci Földes Ferenc
Gimnáziumban végezte, majd 1959-ben felvételt nyert a Debreceni Kossuth Lajos
Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára, ahol francia és latin nyelv és irodalom
szakon tanult. 1964-ben szerzett egyetemi diplomát, majd ugyanitt kezdte meg oktatói
pályáját. Egyetemi doktori értekezését 1971-ben védte meg, 1988-ban kandidátus lett. 1978 és
1990 között a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Romanisztika-Germanisztika
Tanszékének főállású oktatója volt, ugyanakkor továbbra is tanított a debreceni Egyetemen.
Hetente, könyvekkel és jegyzetekkel tömött aktatáskájával utazott a két város között,
fáradhatatlanul szolgálva mindkét egyetem közösségét – ezt a kettős kötődést élete végéig
megőrizte. 1991-től – ismét debreceni főállásban – egyetemi docensként tizennégy éven át
vezette a Kossuth Lajos Tudományegyetem, majd annak jogutódja, a Debreceni Egyetem
Francia Tanszékét. Közben folytatta tevékenységét az ELTÉ-n is, ahol a Romanisztika-
Germanisztika Tanszék megszűnése után az Olasz Nyelv és Irodalom Tanszékre került.
Mestere, Herman József hatására fordult érdeklődése a latin és újlatin nyelvek története,
fonológiája és szintaxisa felé. Pályája korán ígéretesnek bizonyult: már első nagyobb műve, a
doktori disszertációjából továbbfejlesztett kötete, Les transformations de la structure
syllabique en latin tardif (1971) nemzetközi viszonylatban is alapművé vált, amelyet a
romanisztikai kutatások mindmáig hivatkozási pontként tartanak számon. A latin igerendszer
átalakulását bemutató, Tendances évolutives de la syntaxe verbale en latin tardif című kötete
(1982) a latin és újlatin nyelvészeti tudományos irodalomban gyakran idézett mű.
Tudósi és kutatói pályája rendkívül sokoldalú és nemzetközileg is elismert volt.
Érdeklődésének középpontjában a késő latin fonológia és mondattan, a francia nyelv
szintaxisa, a francia–magyar kontrasztív nyelvészet, valamint a szövegnyelvészet állt. Számos
tanulmánya a nyelvtörténet, a grammatikaelmélet és a szövegértelmezés összefüggéseit tárta
fel, különös tekintettel a latin és az újlatin nyelvek fejlődésére. Ugyanakkor a szépirodalom
iránti rajongását sem tagadta meg: nagyszámú, korszakokon átívelő érzékeny tanulmányt írt
francia és magyar költők, írók műveiről. Publikációinak jelentős része francia nyelven látott
napvilágot, így hozzájárult ahhoz, hogy a magyar romanisztikai kutatások beépüljenek a
nemzetközi tudományos diskurzusba. Tanulmányainak elegáns stílusa a francia nyelv gazdag
és árnyalt ismeretéről tanúskodik. Munkásságának kiemelkedő elismeréseként 1997-ben a
francia kormány az Akadémiai Pálmarend tiszti fokozatával tüntette ki.
Tanítványai számára Kiss Sándor nem csupán oktató volt, hanem Tanár Úr – a szó
legnemesebb értelmében. Generációk francia szakos hallgatói tanultak tőle, akik máig
szeretettel idézik fel az ófrancia nyelvvel vagy a francia középkori irodalommal foglalkozó
színes óráit. Számos szakdolgozat és doktori disszertáció vezetője volt: tanítványai közül
sokan ma is aktív oktatók, kutatók, akik saját pályájukon őrzik egykori tanáruk szellemi
örökségét.
Kiss Sándor szerény, finom humorú, tapintatos kolléga volt, aki teljes figyelemmel tudott
meghallgatni, és természetes kedvességgel, páratlan nyelvi érzékenységgel válaszolni. Ahogy
Molière korában mondták, igazi honnête homme, művelt ember volt, aki azonban
műveltségével sohasem kérkedett. Megvolt benne az a ritka képesség, hogy saját világot
teremtsen maga körül – olyan világot, amelyben a könyvek, a hangversenyek, a kiállítások, az utazások és az emberi találkozások kaptak fontos helyet. Sokunk emlékezetében úgy él majd,
amint késő estébe nyúlóan, tanszéki irodájában, halk komolyzene mellett, az íróasztal
lámpafényénél olvas vagy ír – teljes odaadással a tudománynak.
Nagy Andrea
Debreceni Egyetem Francia Tanszék